Történelmi léptékkel mérve nem is olyan régen, mikor még magam is a világnak ahhoz a részéhez tartoztam, kik majd megöröklik a fent említett Földet, azzal a komoly kényszerképzettel keltem és feküdtem, hogy a felnőttek okosak, és a világ az ő remek tudásuknak köszönhetően egyre csak halad előre. Hogy ez az előre merre is mutat, és mi van az előre végén, ezek a kérdések még csak föl sem merültek bennem.

Most, hogy saját időszámításom szerint már jó ideje én is a világnak ahhoz a részhez tartozom, akik majd lökik előre, amit majd hátrahagyunk, csöppet sincs ilyen nagy bizalom bennem. Ám a „ki mit szeretne átadni” kérdése egyre többet foglalkoztat. Mert ugye vannak a világnak természeti és építészeti remekei, amik joggal és méltán lettek kikiáltva a világörökség részének. „Ne nyúlj hozzá! Hagyd békén!” Lóghatna a tábla rajtuk, ha nem szervezetten és szépen megfogalmazva védelmeznénk azokat önön emberi méltatlanságuk elől. Vannak a világnak méltatlanul nem a deklarált világörökséghez tartozó gyönyörű helyei és építményei, melyek érdekében nem sikerült elég ügyesen lobbizni, s így rájuk nem rajuk ki a tiltó és csalogató táblákat. Éppen ezért kevesebben mondják majd arra járva, hogy hű meg ha, mert senki nem szólt nekik, hogy ez itt mily csodálatos. Önmagunktól meg jaj de nehezen vesszük észre a „mi hogy van”-t.

 S engem éppen ez érdekel. Mit örökítünk át generációról generációra, hogy elfelejtünk önállóan gondolkodni,. és egyre több követője akad egyre kevesebb önálló gondolatnak. Mert hogyan is lehetne kikerülni az előre gyártott konzervgondolatok és a bármikor felmelegíthető mélyhűtött tucateszmék világából, ha senki nem mutatja meg a kiutat? Mert ugye az önálló gondolat feliratú csomagokat nekünk kéne megtölteni. Ám valahogy nem buzdít minket arra senki, hogy agyonmanipulált, adatokkal és információkkal túlzsúfolt agyunkat „rendszerezz” funkcióra kapcsoljuk. Mert akkor talán kiderülne, hogy a rendszerezéshez rendezőelvek kellenek, s ezek a rendezőelvek egyáltalán nem materiálisak, hanem erkölcsi és etikai, sőt még érzelmi szempontokat is tartalmaznak, mert ugyebár mégiscsak az emberi életről és annak körülményeiről beszélünk. Mert hát miért is születünk ide annyian erre a Földre, ha nem azért, hogy mindenki tegyen hozzá valami újat ehhez a remek emberi léthez. Új gondolatokat, új szempontokat, új látásmódot, és ennek megfelelő produktumokat. Mi a csudának teremtett volna az Úristen megannyi különböző, egymástól merőben eltérő, megismételhetetlen egyedet, ha azt akarta volna, hogy egymás kópiájaként működjenek? (Akkor nyugodtan teremthetett volna egyetlen garnitúra végtelenített üzemmódban működő, kollektív tudatú lényt, akik egyre csak megunhatatlan játékaikat ismételgetik.) Ám jó okkal nem így tett. Akkor talán nekünk sem kéne ezt, az egyébként tán nem tökéletes, teremtést ebbe az irányba torzítanunk.

 Azon elmélkedtem éppen, hogyan és mit szeretnék én átörökíteni a gyerekeimnek. Milyen eszméket, gondolatokat, érzéseket, vidám és szomorú perceket, érintéseket és hangokat akarok nekik átadni ahhoz, hogy azokat szépen átélve, átérezve és átgondolva, kiszelektálva és kiegészítve önmaguk részévé tudják tenni. Mert én is ezt kaptam örökségül, és ezt szeretném továbbörökíteni is. És amint magamba merülve ezen elmélkedtem, fölhívott egy barátom, és elmondta, hogy Ő milyen szerencsés ezen a Földön. „Körülvesz engem egy halom ember, akit szerethetek,” – mondta. .És akkor arra gondoltam, hogy nem kell nekem egyszerre megoldanom ezt az örökség kérdést. Elég, ha minden nap teszünk egy gondolatot a közös csomagba. És aztán hagyjuk, hogy ki-ki válogasson belőle, és játsszon vele kedve szerint. Mert ez a gondolat, amit én kaptam tegnap ajándékba, már a közösben van. És bárki használhatja jókedve szerint.

G.M.